Mire való az inhuma

Van egy kérdés, amely minden billentyűzet, minden hangutasítás és minden kis pipa mögött ott lapul a „Nem vagyok robot" jelölőnégyzet mellett. Olyan mindennapivá vált, hogy alig halljuk már: tulajdonképpen ki alkalmazkodik kihez — az ember a géphez, vagy a gép az emberhez?

Az inhuma pontosan ezt a kérdést teszi fel. Újra és újra, különböző szögekből, néha komolyan, néha egy kis kacsintással, de soha nem csak azért, hogy kipipáljuk. Hanem azért, hogy nyitva tartsuk.

Mire való az inhuma

Ernyőnk többi projektje épít valamit. Konkrét problémákat old meg az ember és a gép közötti határfelületen. Az inhuma nem épít semmit. Az inhuma gondolkodik. Ez nem ellentmondás, hanem munkamegosztás: mielőtt valamit „jobbá" teszünk, érdemes megkérdezni, hogy a „jobb" mit is jelent igazából.

Az inhuma célja az, hogy kimozdítsa az önmagától értetődőt az ember-gép kommunikációból. Ma természetesnek vesszük, ahogyan eszközeinkkel megszólalunk, gépelünk, húzogatunk és érintkezünk. De ebből szinte semmi sem természetes. Minden egyes viselkedésformának megvan a maga története — sokszor egészen furcsa história —, és ezeknek a történeteknek szinte mindegyikében ugyanaz a csendes döntés rejlik: ki enged?

Az inhumának két dolgot kell elérnie. Először: hogy egy pillanatra megálljunk, mielőtt a következő „intuitív" felületet magától értetődőnek tekintjük. Másodszor: hogy eközben ne váljunk technika-morózus alakokká. A gépek csodálatosak. Ez nem ellenük szól — arról van szó, hogy ne tévesszük szem elől az embert az ember-gép kommunikációban.

Két példa szemlélteti, mire gondolunk.

1. példa: Egy tizenkilencedik századi billentyűzet

A betűelrendezés, amelyre most nézel, több mint 150 éves. Az 1870-es években jött létre mechanikus írógépekhez, amelyeknek típuskarja megakadt, ha egymás melletti betűket gyors egymásutánban ütöttek le. A mérnökök megoldása: a gyakran együtt használt betűket tegyék minél messzebbre egymástól. Egy mechanikus bosszúságból így lett térkép az ujjainknak.

A probléma — az akadozó fémkarok — évtizedek óta nem létezik. Az elrendezés megmaradt. Ma üvegen gépelsz, amelyen semmi nem akad meg, mégis egy olyan gép belső logikájának engedelmeskedsz, amely rég múzeumban áll. Ezt senki nem döntötte el. Egyszerűen így maradt, mert millió ujj megszokta.

Itt nem a gép alkalmazkodott az emberhez, hanem az ember a géphez — oly alaposan, hogy az alkalmazkodást már nem is ismerjük fel ilyennek. Az inhuma pontosan az ilyen láthatatlanná vált kompromisszumokat keresi.

2. példa: Bizonyítsd be, hogy ember vagy

Ugorjunk a jelenbe. Aki ma az interneten járkál, rendszeresen felszólítják, hogy kattintson néhány lámpaoszlopra vagy tűzcsapra, hogy bebizonyítsa: nem robot. Ez figyelemreméltó megfordulás. Régen a gépnek kellett meggyőznie minket arról, hogy hasznos. Ma nekünk kell bebizonyítanunk a gépnek, hogy emberek vagyunk.

A csavar az egészben: miközben a lámpaoszlopokra kattintunk, megtanítjuk a gépet lámpaoszlopokat felismerni. Tehát pontosan azt a rendszert képezzük, amellyel szemben éppen emberként igazoljuk magunkat. A határfelület nem csak megfordult — közben észrevétlenül fizetetlen tanárokká is tett minket.

Ezzel a megfordulással az egyik projektünk, a robotcheck, egészen gyakorlati szinten foglalkozik. Az inhuma az alapkérdést teszi fel: ha az ember és a gép szétválasztása napi rutinná válik, mit mond ez a határról, amelyet valójában húzunk?

Mire lyukad ki mindez

Két példa, egy minta. Egyszer az ujjainkat egy halott géphez igazítottuk. Egyszer egy élő gépnek bizonyítjuk emberségünket. Mindkétszer az ember csendesen engedett, és mindkétszer alig vettük észre.

Ez önmagában nem baj. Néha jogos, hogy az ember alkalmazkodik — ezt hívjuk tanulásnak. De valakinek számolnia kellene, hogy az alkalmazkodás merre fut, és időnként meg kellene kérdezni, hogy ez még a mi érdekünket szolgálja-e. Ez az inhuma feladata: nem megállítani a technológiát, hanem nem elfelejteni gondolkodni.

Az inhuma szóban ott van az ember — csak nem egészen teljesen. Ez nem véletlen, hanem program. A hiányzó részt szemmel tartjuk.